Első Fejezet

 Nincs fény sötétség nélkül. Nincs jó rossz nélkül. Ha nem lenne a rossz, nem tudnánk mihez viszonyítani a jót. Ez a ying és yang. A természet mindig megtalálja az egyensúlyt. Azt az egyensúlyt, amit én az anyukám halálakor elvesztettem. Szinte összeomlott az életem, mikor a rendőrség az ajtómon kopogtatott és elmondták, hogy anya halálos autóbalesetet szenvedett; a mentősök már nem tudták megmenteni az életét.

Apa még aznap este eljött hozzám, mivel anyával elváltak. Segített megszervezni a temetést, szinte az egészet ő intézte és mindent félretéve még a pakolásban is segített. Nem bírtam abban a házban maradni, amiben anyával laktam, így apához költöztem már több, mint egy hete. Egészen összeszoktunk, még szabadságot is vett ki, hogy segítsen elintézni a papírokat és körbevezetett a városban is. Mixsongrott nem nagy. Csak egy wyomingi kisváros egy hatalmas erdő mellett, amit imádok. Denverben nem volt sok erdő, viszont én a természet megszállottja vagyok.

— Kicsim, minden rendben? — kérdezte apa, miután szerintem vagy tíz percig egy szót sem szóltam vacsora közben.

— Persze, csak elgondolkodtam — feleltem mosolyogva és elvettem az üres tányérokat. Mindent bepakoltam a mosogató gépbe, majd elindítottam.

— Egész este szótlan voltál. Ha valami baj lenne, azt elmondanád, ugye? — hangjában apró aggodalom csendült fel, amin elmosolyodtam. Nem szoktam hozzá, hogy anyán kívül más is aggódjon értem.

— Igen, csak elgondolkodtam. Holnap kezdem a sulit, de nincs kedvem az “új lány” szerephez.

— Ne aggódj. Annyira nem vészesek az itteni gyerekek. Majd beleszoksz, szerzel új barátokat és hidd el, nagyon boldog leszel — nyomott egy puszit a hajamba. — Ne maradj fent sokáig, jó éjszakát!

— Jó éjt! — kiabáltam, miután már felment az emeletre.

Mióta ideköltöztem valami nem hagy nyugodni. Mintha ezer és ezer apró áramütés érne minden pillanatban. Apának erről még nem szóltam, nem is fogok. Elég neki, hogy határidőre kell leadnia egy fontos tervrajzot. Építészként rengeteg mindenre kell figyelnie, nem szeretném, ha másra koncentrálna.

Miután letöröltem az asztalt és mindent a helyére tettem, lekapcsoltam a földszinti villanyt és én is felmentem az emeletre, a hálók ott vannak, lent csak a konyha, az étkező, apa régi dolgozó szobája és a nappali foglal helyet. Fent pedig három hálószoba, két mosdó, két fürdő. A házban még egy kisebb konditerem is található a pincében, amit már a beköltözés napján használatba vettem. A futás rám nyugtatóan hat, így minden nap lejárok edzetni egy kis súlyemeléssel együtt.

A szobámba beérve magamhoz vettem a pizsamámat és egy gyors zuhanyzás után már abba öltözve tértem vissza, majd szinte bedőltem a puha ágyamba. Pár percen belül már magával is ragadott az álmok édes világa, amit már kezdek bánni. Mostanában rettenetes álmaim szoktak lenni, és ez az este folyamán sem volt másképp.

Körülbelül fél órával az ébresztőm előtt keltem fel egy rémálomból, így visszaaludni nem terveztem. Inkább lementem a konyhába és lefőztem két kávét. Egy hét is elég volt megszokni, hogy apa két cukorral és egy leheletnyi tejjel issza a kávét, így neki is készítettem. Fent halkan kopogtam be a szobájába, tudtam, hogy két perce már fel kéne lennie az ébresztője szerint.

— Hoztam kávét — lengettem meg kissé a csészét, hogy az illat belengje a szobáját.

— Egy angyal vagy, Kicsim — ült fel mosolyogva az ágyában. — Mennyi az idő?

— Fél hét múlt pár perccel. Nyugi, még nem vagy késésben — adtam kezébe a bögrét.

— Rémálmok?

— Majd elmúlnak. Mikor kicsi voltam, akkor is voltak — hagytam el a szobát és visszamentem a sajátomba.

Ott leraktam az íróasztalra a bögrémet és a szekrényemhez sétáltam. Úgy döntöttem ebben az iskolában nem leszek láthatatlan. Nem hagyom, hogy elnyomjanak vagy kigúnyoljanak. Ennek megfelelően egy piros, lenge pólót, fekete, magasított derekú farmert és a kedvenc bőrdzsekimet választottam. A pólót lazán betűrtem a nadrágba, hajamat csak kifésültem és átvasaltam. Egy enyhe sminket is felraktam, majd bepakoltam a táskámba is. Most már indulásra készen álltam kezemben az idő közben megüresedő bögrémmel együtt.

Úgy döntöttem ideje elindulnom, mielőtt elkések, így a lépcsőn szokásosan szaladva lementem a földszintre. A poharat csak az asztalon hagytam, egy puszit nyomtam apa arcára és az autóm kulcsait is leemeltem az akasztóról.

— Majd jövök! — kiabáltam vissza az ajtóból, de a választ már nem vártam meg.

Az iskola előtt leparkoltam, kivettem a táskám a hátsó ülésről, majd elindultam befelé. Apa már minden papírt elintézett, így nekem csak meg kell jelennem az órákon... Viszont ez egy útvesztőben lehetetlen lesz. Amint beléptem az iskolába, sok lépcső és folyosó tárult elém.

— Lehetetlen kiigazodni, igaz? Nyugi, hamar megszokod majd — hallottam meg a hátam mögül egy hangot.

Azonnal megfordultam. Egy szőkésbarna hajú, zöld szemű fiú állt mögöttem. Körülbelül fél fejjel lehetett magasabb nálam, a suli kosárcsaptának pulcsiját viselte. Testalkata vékony volt, ám valahogy sejtettem, hogy a ruházat alatt izmok rejtőznek. Arcán féloldalas mosoly terült el, amint alaposan végig vezette rajtam szemeit.

— Bocsi, nem akartalak megijeszteni. Will vagyok — nyújtotta felém a kezét, amit el is fogadtam.

Mihelyst hozzáértem az említett apró áramütések eltűntek. Megdöbbenve figyeltem a kezünket, majd a fiú mosolygó szemeit. Fülem sípolni kezdett, mint mikor valamilyen égő a kiégéshez közeli állapotba kerül. Nem álltam messze a valóságtól, ugyanis a folyosón az összes villanykörte szinte egyszerre robbant szét. Pár diák felsikoltott az apró, széthulló üvegdarabokra, ám a többség csak értetlenül, megdöbbenve nézett végig az ok után kutatva. Hirtelen engedtem el Will kezét és a szúró érzés visszatért. Ekkor jutott eszembe, hogy még be sem mutatkoztam, így zavaromban beletúrtam hajamba.

— Larissa, de inkább csak Lara — feleltem mosolyogva.

— Én pedig Dexter, de inkább csak Dex — karolta át Will nyakát egy nála kicsit magasabb, sötét hajú és szemű fiú. Ő is a kosárcsapat pulóverét viselte. — Ha tudom, hogy egy ilyen csaj költözött a szomszédba, már rég átmentem volna üdvözölni — mosolyodott el.

— Te laksz a szomszédban? Akkor még jó, hogy nem köszöntem be, pedig apa azt mondta rendes srácok laknak ott.

— Egy rendes, egy bunkó — nevetett fel Will. — Dex a bátyám és egy seggfej.

— Azért néha jó, hogy ez a seggfej a bátyád, öcsikém. Mondjuk, mikor felgyulladt az a ház... — ütögette meg Will vállát, majd magunkra hagyott.

— Akarom tudni? — kérdeztem kissé összezavarodva.

— Nem, egyelőre nem. Viszont sietni kéne órára. Mindjárt elkésünk — indult el előre én pedig követtem. Valószínűleg jobban tudja hová kell menni, mint én.

Az órák viszonylag gyorsan elteltek, picit többet megtudtam a fiúkról és egész jól összebarátkoztam Will-el. Dex egyel felettünk jár, vele csak szünetben beszélgettem, de így is egy tökéletes kép alakult ki róla. Egy önelégült seggfej, aki csak játéknak használja a lányokat. Viszont nagyon jól lehet vele beszélgetni, mivel teljesen mást mutat a világ felé, mint aki valójában.

— Lars, nem jössz el velünk kávézni? Ismerek egy jó helyet a közelben — kérdezte Will már a parkolóban.

— Dex is jönne? — kérdeztem vissza nevetve.

— Oh, még szép, ahogyan Will barátnője is — súgta halkan, majd felnevetett. — Láttam, ahogyan rá néztél az első pillanattól fogva, de az a hajó két éve elúszott.

— Akkor te valamit nagyon rosszul láttál — toltam odébb a mellkasánál, majd Will-hez sétáltam, akinek a karján egy szőke cicababa lógott.

— Lara, ő itt a barátnőm, Jessica. Jess, Lara — mutatott be a lánynak Will.

— Nem is ismerjük, miért hívod el? — kérdezte olyan vékony hangon, ami szinte már bántotta a fülemet. Na, ő az, akivel minél kevesebb időt töltenék együtt.

— Most jut eszembe, hogy apának kéne segítenem, bocsi, de nem tudok menni. Ti viszont érezzétek jól magatokat — nyitottam ki a kocsimat. Rosszul éreztem magamat, hogy hazudtam, de tudtam, ha velük megyek, én összeveszek Jess-szel.

— Akkor majd legközelebb — szólt utánam mosolyogva Will és intett egyet, mikor bélűt az autóba.

— Héj szomszéd, engem hazadobhatnál — dőlt neki az autónak Dex egy öntelt mosollyal.

— Szállj be — mordultam fel, majd én is úgy tettem.

— Egy angyal vagy — simította meg kezemet a kormányon és a szúró érzés ismét eltűnt. Hirtelen kaptam felé a fejemet. — Tudom. Jó érzés végre egy kis nyugalom, igaz?

— Ezt mire érted? — húztam el kezemet, ám utána nyúlt.

— Ne fosztd meg magadat a kellemestől — kulcsolta össze ujjainkat. — Sokkal jobb, mikor nem idegesít az a bizsergető érzés. Mintha millió áramütés érne minden egyes másodpercben.

— Honnan tudod, hogy én is ezt érzem? — fordultam felé kíváncsian.

— Csak egy tökéletes tipp. Na, elindulunk még ma? — húzta el most ő a kezét és bekötötte magát. Én is így tettem.

A hazafele vezető úton nem sokat beszéltünk, ám így is sikerült rájönnöm, hogy Dex rejteget valamit, ahogyan Will is. És ez nem csak annyi, hogy mindketten imádják a csajos filmeket. Tudom, hogy itt valami komolyról van szó és a kis bizsergéshez is köze van.

— Mielőtt kiszállsz... — zártam be központilag a kocsit.

— Oh, most meg kéne ijednem, hogy meggyilkolsz vagy ilyesmi? Egyet kérhetek? Csak az arcomat ne. Ez minden reményem — nevetett fel.

— Nyugi, azt csak tervezgetem — mosolyodtam el. — Említetted azt a házat, ami kigyulladt... Elmondod mi történt?

— Nem, azért Will kinyírna, de ha átjössz, adhatok pár újságcikket, ami a tűzről szól — ajánlotta fel segítőkészen.

— Pár perc és jövök, csak szólok apának — nyitottam ki a zárat.

Dex azonnal kiszállt én pedig beparkoltam a garázsba. Apa kocsija az út szélén állt, gondolom, megy valahova. Amint beértem a házba sejtésem beigazolódott. Apa a kabátját vette magára, mikor benyitottam az ajtón. Picit szétszórtnak tűnt, de nem hoztam fel, biztos valami üzleti dolog.

— Kaja a hűtőben, sietek haza, de most hívtak, hogy előre hoztak egy tárgyalást.

— Csak ügyesen. Én szerintem átmegyek a szomszédba. Összeismerkedtem a Howell fiúkkal.

— Ennek örülök, de azért időben érj haza. Holnap iskola — nyomott egy puszit a hajamba, majd már el is tűnt az ajtó mögött.

Nem sokkal később én is elhagytam a házat, csak a táskámat tettem le és már mentem is át Dex-hez. Ott becsöngettem és a fiú pár másodpercen belül nyitotta is az ajtót. A farmer helyett egy laza melegítőnadrágot viselt, póló pedig egyáltalán nem volt rajta. Talán picit tovább is elidőzhettem kidolgozott felsőtestén, mert csak azt vettem észre, hogy halkan felnevetett.

— Gyere be, Kukkoló — nevetett továbbra is, ám engem ezzel nem tudott zavarba hozni.

— Ami jó az jó — vontam meg vállamat. — Na, hol vannak azok a cikkek?

— Más vagy, mint gondoltam. Átmentél a tesztemen, amin nem sokan szoktak — indult meg az emelet felé és én is követtem.

Az előszobában levettem a cipőmet és időközben sikerült szétnéznem a földszinten, igaz, csak pár másodpercig, de így is megtetszett a berendezés. Bárki is csinálta, jó ízlése van és szeretheti a minimalista stílust, ugyanis mindenhol az egyszerű földszínek, a fekete és a fehér uralkodott.

— Miféle teszt? — kérdeztem érdeklődve, mikor beléptünk egy szobába.

Picit megtorpantam a küszöbnél. Kevés ilyen rendezett fiúszobát láttam. Az ágy szépen megigazítva, rend az íróasztalon és a szobában elhelyezett, polcos szekrényen is, amin egy két tankönyv mellett régi, öreg, bőrkötésű kötetek is felbukkantak. Felkeltették az érdeklődésemet, ugyanis nemsok fiatal hálószobájában találni ehhez fogható könyveket.

— Bármit is gondolsz rólam, te vagy a harmadik lány, akit beengedek ide — ült le az íróasztalnál elhelyezett székbe. — A teszt pedig egyszerű. Semmi beképzeltség, de tudom, hogy jól nézek ki. Sokat dolgoztam ezekért az izmokért, viszont téged nem hatottak meg. A legtöbb lány egy szót sem tud kinyögni, ha így eléjük állok.

— Hmm... Őszinte. Ez nálam sokat jelent. Viszont felvehetnél valamit. Eltereled a figyelmem — ültem le nevetve az ágyra, míg ő tényleg felvett egy cipzáras, kapucnis felsőt és össze is húzta.

— Itt vannak a cikkek. Ha akarod, hazaviheted, de itt is maradhatsz. Engem nem zavarsz a többiek pedig nincsenek itthon. Will valószínűleg nem is jön haza, a szüleink pedig késő estig alszanak.

— Akkor kényelembe helyezem magamat — feküdtem le hasra az ágyon, majd magam elé vettem az első kivágást.

A cikk egy borzalmas tűzesetről szólt, ami az erdőben található tóparton történt. Pár gyerek tábortüzet gyújtott, de az átterjedt az egyik házra, amiben két kisgyerek és a szüleik aludtak. Szerencsére mindenki élve megúszta, de a rendőrség és a tűzoltóság a mai napig nem tudja hogyan terjedhetett át a tűz.

— Nem azt mondtad, hogy senki sem jön haza egy darabig? — emeltem fel fejemet a harmadik cikk olvasásánál.

— Senki sincs itthon rajtunk kívül — felelte, bár hangjában aggodalmat fedeztem fel.

— Most nyílt a bejárati ajtó. Valaki hazajött — ültem fel törökülésbe.

— Add a kezed — ült mellém azonnal.

Hirtelen öntött el a nyugalom, ahogy ujjai az enyémeket érintették, de a szobában lévő lámpa villogni kezdett. Ugyan az fog történni, mint az iskolában. Ott is az után égett ki az összes lámpa, hogy megfogtam Will kezét. Szólni akartam, de Dex csendre intett. Hallottam, ahogyan a lépcső megnyikordul, majd az ajtó nyílik. Egy ismeretlen fiú feje jelent meg, majd el is tűnt.

— Nincsenek itt — ment ki, majd becsukta az ajtót és a bejárati ajtó is hamarosan csukódott. Ekkor vettem észre, hogy Dex szemeit lehunyva tartja és orra vérezni kezdett.

— Héj, jól vagy? Dex — szólítottam meg kétségbeesetten, de nem felelt. — Dexter — szóltam kicsit erélyesebben, ám erre sem reagált. — Dex, ne csináld ezt — simítottam meg arcát, miután lefektettem.

— Alig ismersz és így aggódsz. Ez aranyos — nevetett fel halkan, majd felült.

— Megijesztettél... Mi a fene volt ez?

— Varázslat. Ne rohanj el, mindent elmagyarázok egy pohár víz után. A fekete mágia sokat kivesz az emberből — indult el lefelé én pedig követtem.

— Fekete mágia? Azt nem a rosszak szokták használni?

— Nem mindig. Több halálos átok van benne, mint a tiszta varázslatba, de pár ártalmatlan trükköt mi is be szoktunk vetni, ha kell. Például most is. Elvarázsoltam magunkat, hogy Damien ne lásson meg. Viszont a testem nem bírja feldolgozni ezt a mennyiségű sötét mágiát.

— Miért kéne elhinnem, hogy ez mind igaz? — kérdeztem a konyhapultnak dőlve.

— Mert a szíved mélyén tudod, hogy igazam van, csak az agyad még nem tudja elfogadni, mivel eddig nem ebben a világban éltél. Hidd el, egy-két nap és természetes lesz.

— Mi van, ha én ezt nem akarom? Nekem teljesen megfelelt és megfelel az eddigi unalmas és semmiben sem természetfeletti életem.

— Akkor kár volt a boszorkányság városába költöznöd — lépett elém.

Kezemet lassan emelte fel, majd tenyerét az enyémre rakta. Apró kézfejem szinte eltűnt tenyerében, de nem ez volt a lényeg. A bizsergés ismét eltűnt és apró mosoly terült el arcán. Szemeit lehunyta és a fülemhez hajolt.

— Gondolj arra, hogy a kandallóban tűz gyúlik. Koncentrálj — húzódott el.

— Nem fogok a puszta gondolatommal tüzet varázsolni. Én nem vagyok bo... — szavam hirtelen akadt el, ahogy meghallottam a tűz ropogását — boszorkány. Hihetetlen — pillantottam Dex-re, aki csak mosolyogva figyelt.

— Boszorkány vagy, Lara. Remélem, már hiszel nekem...

— Ez... Ez lehetetlen — engedtem el kezét és a tűzhöz siettem. — Az ember nem gyújt tüzet a puszta képzeletével.

— Meg jó, hogy nem is vagy ember, hanem boszorkány — nevetett fel.

— Ezt... Ezt még át kell gondolnom. Meg kell emésztenem — siettem ki a házból, majd hazamentem.

Amint beléptem az ajtón valami hideg, valami gonosz dolgot éreztem. A konyhából csörömpölést hallottam, így azonnal arra indultam meg, ám, ami ott várt... Arra egyik rémálmomban sem számítottam. Egy pillanatra le is fagytam, ám most nem kaphatok sokk-ot. Apa a földön feküdt, kezét az oldalán tartotta, mellette több üvegdarabka is feküdt, ám nem foglalkoztam velük.

— Apa! Istenem, apa! — térdeltem mellé és egy konyharuhát rögtön a sebre nyomtam, hogy valamennyire elállítsam a vérzést.

— A... A kezed. Add a kezed — kérte halkan, mire megfogtam a kezét. A bizsergés hirtelen tűnt el. Sosem figyeltem, hogy apával is ez történik...

— Hogyan...?

— Mindent elmagyarázok — ült fel, mintha az előbb nem egy halálos seb lett volna az oldalán.

— Ez fekete mágia volt — hallottam meg Dex hangját a konyhapult felől. — Viszont mindketten jól vagytok. Na, erre a magyarázatra én is kíváncsi lennék.

— Hogy kerülsz ide? — kérdezte apa, miután felkelt.

— Lara nálam hagyta a dzsekijét. Gondoltam rendes leszek és áthozom — rakta le a konyhapultra, majd az ajtó felé indult.

— Dex várj — siettem utána.

— Annyira elhittem. Olyan jól előadtad, hogy semmit sem tudsz, közben pedig ott folyik az ereidben a fekete mágia. Ezt valahogy elfelejtetted megemlíteni — vágta hozzám csalódottan.

— Mert nem tudtam róla. Az apám haldoklott, az a seb halálos lett volna számára. Én csak megfogtam a kezét...

— Igen, ez teljesen hihető — nevetett fel cinikusan, majd csak az ajtó csukódását hallottam.

— Dex pár másodpercig használt fekete mágiát, de a teste nem bírta és elájult. Én hogy lehetek ilyen jól?

— Az anyád miatt. Holnap mindent megbeszélünk, ígérem, de későre jár. Pihend ki magad — nyomott egy puszit a hajamba, majd felment.

Én egész este nem tudtam aludni. Valamiért nem voltam képes feldolgozni, hogy Dexter megharagudott rám. Miután apa elköszönt, a könyvtárnak kialakított szobába mentem, ami apa régi dolgozószobája volt. Ott minden könyvet kikerestem, ami a boszorkányságról szól és olvasgatni kezdtem. Rengeteg igét megtaláltam, tiszta és fekete mágiával kapcsolatosat is, de legjobban az tetszett, amivel megfagyaszthatok egy embert. Ha Dex továbbra sem áll szóba velem, akkor ezt be kell vetnem.

— Ugye nem itt voltál egész este? — kérdezte apa egy sóhaj kíséretében, tudta a választ.

— Nem tudtam aludni. Így legalább megtudtam pár dolgot.

— Tedd le szépen a könyveket és menj fel készülődni.

— Egy másodpercet sem aludtam. Fáradt leszek a suliban és nem fogok tudni figyelni. Lehet még rossz jegyet is kapok emiatt... — vetettem be minden eszközömet, hogy tényleg ne kelljen iskolába mennem.

— Anyádnál ez bevált? — kérdezte nevetve.

— Nála nem volt álmatlan éjszakám a boszorkányság miatt. Kérlek, egyetlen nap. Majd elkérem Will-től a házit meg az órait is.

— Első és utolsó eset, de szeretném, ha ma már aludnál. Bemegyek az irodába, de bármikor hívhatsz. Ha hazaértem beszélgetünk.

— Szia, apu! — kiabáltam utána, majd újra az egyik könyvnek szenteltem a figyelmemet.

Talán öt perc sem telt el, mikor a csengő kiszakított a halálos varázslatok tanulmányozásából. Mivel rendes kislány vagyok felkeltem és ellenőrzés nélkül nyitottam ajtót, amit most talán rosszul tettem. Damien mosolyogva állt előttem. A fiú egy egyszerű, fekete farmert és szürke pólót viselt. A hideg ellen egy bődzsekit vett magára, lábain fekete edzőcipők ékeskedtek. Eszem ágában sem volt beengedni, nagyon rossz érzésem támadt vele kapcsolatban.

— Oh, reméltem, hogy itthon vagy. Beszélni szeretnék veled.

— Mi van, ha én nem szeretnék veled? — próbáltam meg rácsukni az ajtót, ám reménytelen próbálkozásnak bizonyult.

— Az nem lehetőség. Nem kérdeztem, ha feltűnt volna — lépett be, majd illedelmesen becsukta maga után az ajtót. Kabátját felakasztotta a tartóra.

— Persze, érezd magad otthon — mordultam fel. — Mielőtt bármit is mondasz, kell egy kávé.

Szó nélkül hagytam magára az előszobában és elkezdtem megcsinálni a kávét. Hallottam, hogy bejött a konyhába, leült a pulthoz, de nem szólt. Tiszteletben tartotta a kérést, amivel nálam jó pontot ért el. Pár perc alatt végeztem is az elkészítéssel, majd leültem Damiennel szembe és érdeklődve figyeltem, hogy mit is szeretne mondani, ha már nem tudtam elzavarni.

— Tudom, hogy tudsz a boszorkányságról, csak azt nem, hogy mennyit.

— Nem sokat. Dex tegnap nem igen mesélt, a könyvekből pedig inkább csak varázsigéket és egy kis történelmet sikerült megtudnom.

— Meséljek? Kérdezhetsz bármit, de tényleg bármit. Szeretném, ha egy pontosabb képet kapnál a dologról.

— Miért kerestetek tegnap?

— Mert meg akarunk ölni. Vagyis nem pont téged, hanem az öt család közül valamelyiket — felelte, mintha a tegnapi napjáról kérdeztem volna. Apró görcs keletkezett a gyomromban, de nem hagytam, hogy észrevegye idegességem.

— Öt? A könyvekben mindig hetet említettek.

— Vicces, hogy az ember milyen kis apró dolgokat vesz észre a nagyok helyett. Igen, eredetileg hét családról volt szó. Egy gyűrű segítségével sikerül visszataszítaniuk a sötétséget az árnyékba. Viszont két család nem tudott ellenállni a gyűrű erejének. Ezt megtudva az egyik ősöd egy bonyolult vérmágiával zárta le azt a dobozt. A maradék öt család legfiatalabb tagjának és a te családodból két generáció vére kell, hogy feloldhassuk.

— Eddig miért nem sikerült? Mármint rengeteg lehetőségetek lett volna — kérdeztem érdeklődve, hátha tényleg többet meg tudok a múltamról vagy a családomról.

— Előbb a dobozt kell megtalálni. Az apám után én állok hozzá a legközelebb. Lara, el sem tudod képzelni mekkora erő rejlik abban az apró ékszerben.

— Miért mondod el mindezt nekem? Az áldozat előtt nem titokban kéne ezt tartani? Miért mondaná el bárki is, ha meg akar ölni valakit.

— Mert nem kell így lennie. Segíthetsz megkeresni a gyűrűt és utána osztozhatnánk a hatalmon.

— Mi van, ha én ezt nem akarom? — keltem fel, hogy elrakjam a bögrét, majd a nappaliba sétáltam. — Nekem nem kell hatalom. Eddig is megvoltam és meg is leszek a hatalom nélkül.

— Ha nem egyezel bele, más módszerekhez kell folyamodnom, de hidd el; nincs kedvem ma az emberrabláshoz. Tudod mennyi bajjal jár? Az, hogy lebénítsalak... — mosolyodott el én pedig nem tudtam mozdulni. — Kitaláljam hová vigyelek, ahol majd nem találnak meg... Még el is kell, altassalak valahogy — csettintett.

— Ébresztő — simította meg valaki az arcomat. Felismertem a hangot.

— És még azt hittem rendes srác vagy — nyitottam ki szemeimet és Damien mosolygós arca tekintett rám. — Hol vagyok?

— Ezt nem fogom elmondani.

— Mióta vagyok itt?

— Ezt sem fogom elmondani.

— Azt mondtad bármit kérdezhetek, válaszolsz. Hazudtál.

— Az a házatokban való beszélgetésünkre vonatkozott. Már nem vagyunk a házatokban, nyilvánvalóan — nézett körbe. — Oh, és egy jó tanács. A kötelek erősek, nem tudod elreszelni vagy elvágni őket. Ha próbálkozol, csak a kezedet sérted fel vele. Varázsolgatni pedig szintén ne próbálj.

— Félsz, hogy talán kiszabadulnék?

— Nem, az életedet féltem. A falak minden mágiát visszavernek. Nem szeretném, ha idő előtt meghalnál — indult el kifelé az ajtón.

— Damien! A hatalom nem minden. Vannak annál sokkal fontosabb dolgok is — próbáltam hatni rá valahogyan.

— Igen, vannak. Például a család. Ezzel csak egy apró hiba van. A családomat kiskoromban elvették tőlem. Az az öt család vette el a szüleimet, akik elrejtették a gyűrűt. Kérdezd apucit, ha még valaha látod. Kérdezd Harry Tyson-ról — hagyott magamra.

Egyedül maradtam a félhomályban és a hidegben. Azt sem tudtam, hogy este van vagy reggel. Nem volt ablak, vagy bármi, ami egy kis napfényt engedne be. A sziklafalak pedig árasztották a hűvös, nedves levegőt magukból. Biztos vagyok benne, hogy víz közelében vagyunk. Mixsongrott mellett van egy tó, az erdőben, ahol senki sem fog megtalálni. Miután a kétségbeesés minden fázisán átestem és reménytelenségemben a kötéllel szinte véresre dörzsöltem a kezemet egy működő, de nem teljesen tökéletes terv jutott eszembe. Talán megérte annyi nyomozós filmet nézni.

— Damien! — kiabáltam unalmamban.

— Mi az? — nyitott be.

— Unatkozom — feleltem nyavajogva, miközben egy tűzgyújtó igével próbálkoztam, ami sikerült is.

Mihelyst elégtek a kötelek, felpattantam és az ajtó felé indultam. Esélytelen próbálkozás volt, mivel Dam pontosan elállta az utamat. Amellett, hogy sokkal tapasztaltabb a mágia világában, mint én, még fiú is. Biztos vagyok benne, hogy a testi ereje is sokkal nagyobb, mint az enyém.

Nevetve lökött a falnak, mindkét kezével a fejem mellett támaszkodott meg és mélyen a szemeimbe nézett. Varázsolt. Éreztem, hogy fáradni kezdek, de nem engedtem. Öt centire sem voltam a menekülési lehetőségtől, nem most fogom feladni.

— Ne küzdj ellene. Sokkal rosszabb lesz — hajolt közelebb úgy, hogy ajkai már majdnem érintették az enyémeket.

Ekkor jutott eszembe egy tökéletes elterelés. A csók. Hirtelen kaptam Damien ajkaiért és heves csatába hívtam őket. Ilyenkor a legtöbb ember teljesen kizárja a külvilágot, ami szerencsére Dam-mel sem volt másképp. Másodpercek alatt fordultam ki karjai közül és kifutottam az ajtón, amit gondosan bezártam magam után. Talán mégis van haszna, hogy egész este nem aludtam, bár nem hittem, hogy a tanult igéknek máris a hasznukat veszem. Mihelyst olyan helyre értem, ahol volt térerő, felhívtam apát.

— Kicsim, minden rendben? — kérdezte aggódva.

— Hogy tudok hazateleportálni?

— Lars, azt nem fogod bírni. Hol vagy? Érted megyek.

— Nincs annyi időm. Apa, hogy tudok hazajutni?

— Gondolj arra a helyre, ahová el akarsz jutni. Az illatok, a színek, minden legyen a szemed előtt, mintha már ott lennél...

Tettem, ahogy apa mondta, mindent elképzeltem, szinte már a szobában voltam, mikor az apró áramütések felerősödtek. Mintha millió tű egyszerre szúrná meg a testem minden porcikáját, a fájdalom kezdett eluralkodni felettem, mikor szemeim előtt tényleg feltűnt a szoba.

— Lara, mit keresel itt? — hallottam utoljára Dex hangját, majd minden elsötétült.

 

Második Fejezet

— Nem tudom. Csak úgy itt volt, aztán elájult.

— Biztos nem mondott semmit előtte?

— Drága öcsikém, mit nem értesz abból, hogy nem?! Egy árva szót sem mondott, csak itt volt és elájult — Dex hangja idegesen csengett.

— Nem csodálom. Rengeteg fekete mágia kell egy ilyen varázslathoz.

— Bírja ő a fekete mágiát...

— Köszi, a bizalmat — szólaltam meg halkan, majd szemeimet is kinyitottam.

— Felkelt, most már őt fárasztd a kérdéseiddel — távozott sietősen Dexter, míg Will mellém ült az ágyra.

Kezét az enyémre simította ezzel megállítva, hogy azonnal bátyja után siessek. Arcán aggodalom tükröződött, ami belül melegséggel töltött el. Érdeklem, aggódik értem, szerintem ez mindenkinek jól esne.

— Hogy érzed magad? — kérdezte halkan.

— Fáj a fejem, ezen kívül jól. Bocsi, de muszáj beszélnem Dex-szel — keltem fel majd a földszintre siettem. A fiú éppen kávét csinált a konyhában. — Hallgass meg, kérlek.

— Ugyan minek? Hogy tovább hallgassam a hazugságaid? Lara, semmit sem tudsz mondani, ami...

Mondani tényleg nem mondtam, nem is akartam. Hirtelen nyúltam kezéért, úgy, hogy véletlenül se tudja elhúzni és kérdés nélkül invitáltam be a gondolataimba, az érzelmeimbe és az emlékeimbe. Ezt az igét szintén fekete mágia használatával tudtam csak megcsinálni, de egyszerűen nem vagyok képes elviselni, hogy haragszik rám. Tényleg alig ismerem, egy napja talán, de van benne valami, ami megfogott.

A tegnap estére vittem vissza. Ahhoz a pillanathoz, mikor benyitottam az ajtón és az a hideg, rossz érzés belém költözött. Megmutattam neki mindent, amit akkor éreztem és gondoltam. Megpróbáltam bebizonyítani, hogy fogalmam sem volt a sötét vérvonalamról, viszont nem bírtam sokáig. Már az emlékben is éreztem, majd, mikor visszatértünk a valóságba, akkor is, hogy eleredt az orrom vére. Azonnal megtöröltem és kérdőn pillantottam Dex felé.

— Mit vársz? Mit mondjak? — kérdezte flegmán.

— Tudod mit?! Semmit! Viszont egy kérdésemre válaszolj. Miért akarsz utálni? Miben jobb neked?

— Én nem akarlak. Te érted el. Hazudtál, nem szeretem a hazugságokat — vonta meg vállát.

— Az előbb mutattam meg, hogy nem hazudtam!

— Oh, igen? Mivel is mutattad meg? Fekete mágiával! Amiről te állítólag semmit sem tudsz. Hogy is van ez? — kérdezte vádlóan, mintha egy nyomozás kihallgatásán lettünk volna.

— Kutattam egy kicsit. Egész este nem aludtam miattad! Zavart, hogy haragszol rám. Gondoltam hasznosan töltöm az időmet és olvasgattam.

— Vagy eddig is mindent tudtál, de nem mondtad el valami kicsinyes és gonosz indokból.

— Komolyan? Eljutottunk oda, hogy gonosz vagyok? Hát akkor legyen igazad! — akartam kimenni az ajtón, de valamelyik nem engedte. Gondolom nem Dex.

— Will, engedj ki! — parancsoltam a fiúra, ám továbbra sem tudtam átlépni a küszöböt.

— Nem tudom mi ütött belétek, de nekünk most pont össze kell tartanunk. Damien a városban van. Ki tudja hol lehet Zach. Ha bárkit is elkapnak...

— Egy lépéssel közelebb kerülnek a gyűrűhöz — fejeztem be mondatát.

— Ezt is a könyvekből tudod? — nevetett fel cinikusan Dex.

— Nem. Ezt személyesen Damien mondta. Aki ma csak úgy beugrott beszélgetni, majd elrabolt, mert miért ne! Azt hittem jó döntés idejönni, de már tudom, hogy rosszabb helyre nem is ugorhattam volna. Will engedj haza!

— Will, engedd haza! — szólt az érdekemben Dexter is, mire már lábam ki tudtam dugni az ajtón túlra.

— Suliban találkozunk — siettem el.

Amint beértem a házunkba, a szobámba siettem, ahol csak levetettem magam az ágyra. Fáradt voltam és csak arra tudtam gondolni, hogy Dex valamiért egy életre megutált. Pedig semmit sem tettem, csak segíteni akartam. Fejemet az ajtó nyitódására kaptam fel.

— Kicsim, mi a baj? — ült mellém apa. — Mi volt az a délutáni hívás?

— Miután elmentél dolgozni, Damien beköszönt... Tudod kicsoda Dam?

— Igen, ismerem a családját — felelte.

— Mesélt pár dolgot, aztán csak azt vettem észre, hogy nem tudok megmozdulni. Ő csinálta azt velem. Aztán minden kiesett, elájulhattam, mert valami hideg, nyirkos helyen tértem magamhoz. Onnan egy hajszál híján sikerült kiszabadulnom, csak a szerencse miatt tudok most mesélni neked. Ott hívtalak. Dex-hez mentem. Nem tudtam hová máshová mehetnék, de ott rögtön el is ájultam. Utána pedig veszekedtünk. Valamiért nagyon haragszik rám... Mintha neki az jó lenne, hogy haragudhat...

— Csak téged próbál védeni. Tudom, furcsán mutatja ki, de Zach tegnap beugrott hozzá. Pont akkor, mikor hozzám is.

— És ezért kell utálnia? Ezzel véd meg? Hogy utál? Mitől kéne egyáltalán megvédenie? Nekem ez zavaros — keltem fel és az erkélyem ajtajához sétáltam, ami nyitva volt. A friss levegő szinte életmentően hatott.

— A mi világunk egy kicsit zavarosabb. Zach és Damien mesterien használják a fekete mágiát. Egy csettintéssel meg tudnak ölni és Dex ettől szeretne megvédeni.

— Nem is ismer. Miért akarna...

— De ismer. És te is ismered a fiúkat. Minden veled egykorút ismersz a hét családból, csak elzártuk az emlékeidet.

— Többesszám? Te és kicsoda?

— Az édesanyád. Úgy gondolta könnyebb új életet kezdened Denverben, ha semmi sem köt ide. Hamis emlékeket ültetett beléd. Nem kétéves korodban költöztetek el, hanem hét. Te, Damien, Dexter és Will elszakíthatatlan barátok voltatok.

— Damien? Damien nem a gonosz a történetben?

— Ez annál sokkal bonyolultabb.

— Akkor magyarázd el kérlek, mert jelenleg csak kapdosom a fejemet. Semmi sem áll össze, az agyam kész káosz... Nem tudom mi történik körülöttem és ez megrémít.

— Mindjárt jövök, ne mozdulj — ment ki a szobámból.

Én csak egy mély sóhaj kíséretében az erkély üvegajtajának döntöttem fejemet és próbáltam rendezni a gondolataimat. Az egész gyermekkorom egy hazugságra épült, ezt nem emészti meg olyan könnyen az ember. Vajon az igazi emlékeim megvannak még? Vagy örökre a hamisak maradnak? Gondolataimba merülve vártam, hogy apa visszaérjen, ám valaki megelőzte. Hirtelen két kéz rántott ki az erkélyre és szorosan tartott. Számat befogta, sikítani sem tudtam. Féltem. Féltem, mert nem tudtam mit akar, nem tudtam kicsoda... Túl sok az ismeretlen ebben a világban.

— Mike, milyen jó újra látni — hallottam meg egy fiú hangját mögülem, mikor apa belépett az ajtón.

— Zach, engedd el a lányomat. Neki semmi köze ehhez — tett le egy apró dobozt az ágyra, majd közelebb lépett. — Még semmi véglegeset nem csináltál, amit később megbánhatnál.

— Nincs köze? Oh, az őseitek elintézték, hogy legyen. A két generáció vére. Ez az egyik feltétel. Akárhogy számolom, te vagy az egyik és a lányod a másik.

— Még a láda sincs meg. Nagyon elölre szaladtál — próbáltam menteni a menthetőt.

— Szeretem magamnál tudni a legfőbb hozzávalót. Damien nem mondott el mindent, igaz? Azt kihagyta, hogy neked milyen szereped lesz ebben az egészben.

— Az öt család és a két generáció. Csak ennyi van, nem? — kérdeztem kíváncsian.

— Majdnem. A varázslatot neked kell elvégezned. Egy félig tiszta és félig sötét mágiát gyakorlónak.

— És ez olyan ritka? — mordultam fel.

— Igazából igen. Ezért is nem törjük magunkat azon, hogy találjunk még egyet. Te egyenesen a karjainkba sétáltál.

— Saját akaratából kell elvégeznie a varázslatot — kelt a védelmemre apa.

— Hidd el. Akarni fogja, nagyon is — tűnt el mögülem. Apa azonnal a karjaiba vont.

— Azt hiszem elég volt ennyi izgalom mára. Aludj jól, Kicsim — nyomott egy puszit a hajamba, majd éreztem, hogy álmosodni kezdek. Az utolsó emlékem, hogy lefektet az ágyra és betakar.

Reggel kipihenten, az ébresztőm zajos rikácsolására keltem. Az ágy szinte kidobott magából. Először felöltöztem, ami egész gyorsan ment, pedig még a ruhákat is ki kellett válogatnom. Egy szürke, hosszabb szabású kötött pulóvert és egy sötétzöld, több zsebbel is ellátott szűkített fazonú nadrágot kaptam magamra. Hajamat csak átfésültem, arcomra enyhe sminket vittem fel, majd táskámba is bepakoltam.

Miután késznek nyilvánítottam magamat, lesiettem a konyhába, ugyanis eszembe jutott, hogy nem csináltam kávét. A reggeli kávénkat mindig én csináltam eddig, ám most kellemes meglepetés ért. Apa a bögrémmel a kezében fordult felém, mihelyst betoppantam a helyiségbe. Mosolyogva fogadtam el, majd belekortyoltam az életmentő nedűbe.

— A doboz, amit az ágyadra tettem; abban vannak az emlékeid, mármint a nyakláncban, amit tartalmaz. Ha azt viseled, emlékezni fogsz, viszont még meg kell keresnem azt az igét, amivel ezt véglegessé tehetem.

— Akkor fel is szaladok érte, köszönöm — nyomtam egy puszit az arcára, majd felszaladtam a lépcsőn.

A szobámba érve elvettem a kis dobozt az asztalomról és az ágyra ülve levettem a tetejét. Egy gyönyörű, ezüstlánc volt benne egy kristály medállal, amiben fekete füst keringett. Nem vártam, a nyakamba helyeztem és szemeim előtt azonnal megjelentek az emlékek.

Ide-oda kapkodtam a fejemet, mind az öt meghamisított év egyszerre játszódott le, minden egyszerre tért vissza. Nem tudtam mit kezdjek a rengeteg emlékkel, csak néztem őket. Az összes volt szülinapom emléke teljesen máshogy játszódott le, mint, ahogyan az a hamis emlékeimben történt. Mindegyiken öten voltunk. Dexter, Damien, Will, egy Tyler nevű fiú, aki mindannyiunknál idősebbnek tűnt és én.

A fejem már kezdett fájni, ám az emlékek csak pörögtek. Néztem, ahogyan Will és Dex nevetve kergetnek, mert fogócskáztunk, de már csak engem nem sikerült elkapni. Sajátos játékszabályaink voltak. Mikor végre sikerült elkapniuk, Damien mentett meg a csikizéstől.

Az emlék-áradatban Jess is felbukkant, ám nem a legjobb formában. Pont egy kis faházban voltunk, azt hiszem azt még a szüleink építették nekünk a házunk mögött. Valamilyen társasjátékot játszottunk, a nevére már nem emlékszem, csak arra, hogy Jessica vesztett. Sírt és csapkodott, nemtudta elviselni, majd kitalálta, hogy csaltam. Ekkor én úgy döntöttem, hogy hagyom és hazamegyek, de a lemászásnál egy gyorsabb utat biztosított számomra. Lelökött, ám nem lett semmi bajom, mert a varázserőmet használva megállítottam magamat, mielőtt a földre értem volna. Már akkor is tudtam használni… Ez a költözésünk előtti napon történt. Emlékszem, akkor még nem tudtam miért, de mindenkitől elköszöntem, anya azt kérte és én meg is tettem.

Egy újabb emlékben ismét feltűnt a Tyler nevű fiú. Már este volt, mindenki hazament és én is így tettem. Mihelyst beléptem az ajtón és levetkőztem, felkapott és megpörgetett. Nevetve öleltem át nyakát és hagytam, hogy felvigyen a szobámba, majd lefektessen az ágyba. Az emlék hirtelen tűnt el, újra a valóságot láttam magam előtt, viszont egy mondat nem hagyott nyugodni. Leszaladtam apához.

— Jó éjt, húgi. Ezt mondta Tyler. Ez az utolsó itteni emlékem. Nem akarsz valamit elmondani?

— El fogsz késni a suliból — adta kezembe a táskámat, a kulcsaimat, majd a kabátomat a vállaimra terítette. A kérdésemet, mintha meg sem hallotta volna és ez újabb kérdéseket vetett fel bennem, ám igaza volt, késésben voltam.

— Ha hazaértem beszélünk — siettem ki az ajtón, mikor megláttam mennyi is az idő.

— Várj Dex — siettem a fiú után, miután bezártam az autót. — Délután beszélnünk kéne. Kizárólag boszis dolgok. Semmi barátkozás.

— Azt még talán el tudom viselni — mordult fel, majd kinyitotta az ajtót és elölre engedett. — Akkor suli után haza is dobhatsz — indult el a tornaterem felé.

— Oh, Will, Will — szaladtam oda, majd karon ragadtam az értetlen tekintetű srácot. — Bocsi Jess, mindjárt visszahozom — húztam el a saját szekrényemhez.

— Valami baj van? — kérdezte ijedten.

— Még nincs. Viszont segítened kell valaki megtalálásában. Tudom, hogy a szüleim hamis emlékeket ültettek a fejembe, de a lánc miatt most az eredetieken gondolkodtam és feltűnt benne egy ismeretlen srác. Tyler — amint kimondtam a nevet, Will elsápadt.

— Ebben nem segíthetek, sajnálom — hagyott magamra. Remek. Miért nem akar senki sem mesélni a bátyámról?

— Ha szeretnéd, délután mesélhetek róla— felelte a gondolat béli kérdésre Damien, majd ő is faképnél akart hagyni.

— Várj!  — kaptam keze után, ám azonnal el is engedtem, mintha a forró tűzhöz értem volna. — Mi a fene volt ez?  — kérdeztem ijedten.

— Csak egy apró trükk — mosolyodott el. — Oh, és tartsd féken az emlékeidet. Így bárki megtudhat bármit — vonta meg vállát, majd nevetve elindult ő is a tornaterem felé, mivel ilyenkor Dex osztályával vannak összevonva.

Gondolataimból a csengő éles zaja szakított ki és szinte pár másodperc alatt jutottam el a teremhez, majd ültem le a helyemre, Will mellé. A fiú felém sem nézett aznap. Mintha valami rosszat szóltam volna vagy inkább egy olyan fertőző betegségem lenne, ami szemkontaktus útján terjed. Nem tudtam mire vélni ezt, így próbáltam figyelmen kívül hagyni. Ez az utolsó óra után egy perccel meg is szakadt. Hirtelen kaptam keze után és visszarántottam Jess-től, ám a lány ezt nem nézte jó szemmel.

— Azt még elnéztem, hogy matekon mellette ülsz, azt is, hogy reggel elrángattad tőlem, de ez már sok!

— Egész nap azt néztem, hogy enyelegsz vele és szinte el sem mész mellőle. Két percet kérek az életéből, egy kérdés, ennyi.

— Nem. Utállak és nem akarom, hogy Will-nek bármi köze legyen hozzád. Sosem bírtam az ilyen álszent tyúkokat.

— Mondja ezt egy álszent tyúk — nevettem fel, majd éreztem, hogy a szúró érzés egyre csak felerősödik.

— Héj, nyugalom — simított végig karomon Dex, majd ujjainkat összefűzte.

— Ne szívd el, tudom, hogy ez fáj neked — akartam elhúzni kezeimet, ám nem engedte.

— Ha már valami hülye és megmagyarázhatatlan indok miatt félretettem a látszólagos utálatomat feléd, hagyd, hogy segítsek — suttogta úgy, hogy csak én halljam, majd az autóm felé kezdett húzni.

Ott nekidőltem és hagytam, hogy minden felesleges energiám Dex testébe folyjon. Gondolataim ezer felé estek. Jess nem tudja, hogy emlékszem és remélem, hogy Will nem is fogja megemlíteni neki. Tudom, hogy miket csinált, mikor kicsik voltunk. Egy cseppet sem változott azóta. Ugyan az az elkényeztetett kislány maradt, aki, ha nem kap meg valamit, hisztizni kezd.

— Dex elég — húztam el kezemet, mikor megláttam, hogy kezd lefehéredni.

— Nagyon sok felesleges energiád van. Lehet edzned kéne vagy valami, hogy levezesd. Mondjuk, edzésen kívül tudok egy másik módszert is — támaszkodott a kocsinak a derekam mellett.

— Három nap. Ennyi ideje ismerlek és egy kész rejtély vagy, Dexter Howell — tenyeremet mellkasára helyeztem. — Előbb megfejtelek, aztán vágnék bele abba a módszerbe — próbáltam eltolni magamtól, ám nem engedte.

Hirtelen esett össze a karjaimba, alig tudtam elkapni, hogy ne a földön végezze, majd lefektettem, fejét az ölembe helyeztem. Próbáltam felkelteni, rázogattam, szólongattam, ám még egy szemrebbenés sem történt, az arcmimikája egy picit sem változott. Aggódva fordultam a mágiához, ám a tiszta és a fekete varázslatok sem segítettek. A telefonomat elővéve akartam felhívni apát, ám az csak fekete képernyőt mutatott, sem az érintésre, sem a gombokra nem reagált.

— Ne reménykedj. Ha én nem ébresztem fel, senki sem — hallottam meg Zach érdes hangját. Most már arc is társult hozzá.

A veszettül mosolygó Damien mellett egy vele egymagas, szőke hajú és sötétbarna szemű fiú állt. Szintén fekete nadrágot viselt egy bíborvörös pólóval. Rajta nem volt kabát ezzel izmos kezét láthatóvá téve. Mosolygott. Valamiért tudta, hogy most megfogott.

— Ha Damien-nel mész, én hazaviszem — ajánlotta. — Különben hagyom meghalni és a vére a te kezeden szárad. Azt hiszem egyértelmű a döntés.

— Ha nem ér haza vagy bármi baja lesz… — álltam fe a fiú mellől, majd Dam-hez sétáltam, aki csak megfogta a kezemet és egy ismerős helyre vitt.

 

Harmadik Fejezet

Az erdőbe voltunk, méghozzá a tónál. A falevelek már lehullottak az ősznek köszönhetően. Minden narancssárga, sárga és barna színben pompázott, ám a zöld is felütötte fejét az elszórtan észrevehető fenyők és örökzöldek miatt. Imádom ezt az évszakot, ilyenkor minden gyönyörű. Bár legtöbben az őszt az elmúlás szakaszának tartják, én nem. Számomra az újrakezdés lehetőségét jelenti. Amiatt lehet tavasszal új koronája a fáknak, mert ősszel levetik a másikat.

— Nos, ha bármit szeretnél tudni a bátyádról, kérdezz — szakította meg a kellemes csendet.

— Ki ő? Miért nem akar senki sem mesélni róla?

—A bátyád egyszer átlépett egy bizonyos határt. Téged sodort életveszélybe, amit senki sem tudott megbocsátani neki. Ez már akkor történt, mikor Denverben laktál, az anyukád bizonyára kitörölte az emlékeidet.

— Miféle életveszélybe? — érdeklődtem, miközben egy lehullott, sárgás levelet tépkedtem.

— Bevitt a varázslás világába. Van egy klub, ami különleges embereknek és lényeknek készült. Egy vámpír majdnem megölt, mert rosszban volt Tyler-rel és általad neki is tudott ártani.

— Egy vámpír? Te teljesen elhagytad a józan eszed… — indultam el egy irányba. Nem tudom hol vagyunk, de biztos kijutok az erdőből, ha elég ideig sétálok, ám alig pár lépés kellett, hogy ne tudjak többet megtenni.

— Damien…

— Majdnem. Zach — engedett el a fiú, majd feléjük fordultam. — Remélem még nem hagytam ki semmit a jó részekből. Mivel kínoztad eddig?

— Csak apró trükkökkel — felelte, miközben egy maradj csöndben és az előbbi beszélgetést meg se említsd tekintettel felém fordult. — Gondoltam megvárlak a legjobb részével.

— Kínozni? Minek? A ládát nem a saját akaratomból kell kinyitnom?

— Oh, ennek semmi köze a ládához. Ez csak egy ígéret betartása több embernek is. Annyi embernek vagy fontos, hogy a neveket sem tudom felsorolni, de megpróbálom. Kezdem az apáddal, ő elszántan próbál mindentől távoltartani, ez nem tetszik. Ha már beszálltál, ess bele a mocskos dolgokba is. Aztán ott a bátyád. Megpróbált fenyegetni, de nem ment neki. Végül Dexter. Oh, a fiú annyira aranyos, ahogyan próbál megvédeni, de tudja, hogy velem szemben semmi esélye. Nos, egyelőre ennyi — intett felém, mire hirtelen hátra repültem és egy fának csapódtam, majd a földre estem.

Zach nem várt sokat, szintén mágiát használva a talpamra állított és a tóba dobott. Alig úsztam fel a felszínre, a füst, ami körülöttem keringett, máris fullasztó hatással volt. Ki képes tüzet gyújtani a vízen? Oh, hogy varázsló és fekete mágiát használ? Sokkal érthetőbb, de teljesen lehetetlen. Nem tétováztam, gyorsan oltottam el a tüzet, majd kiúsztam a partra, amit a fiú megvárt, majd ott egy tűzgolyót küldött felém.

A dolgok hirtelen gyorsultak fel. Fel sem fogtam mi történik, csak azt éreztem, hogy apró, éles tárgyak vágnak bele kezembe és arcomba. Mikor kinyitottam a szememet, amit automatikusan becsuktam a közelgő fényre, rengeteg üvegszilánkot fedeztem fel magam körül és két meglepett szempárt velem szemben.

— Ez sok mindent megváltoztat — gondolkodott el Zach.

— Micsoda? Ezt én csináltam? — kérdeztem az éles darabkákra értve.

— Mondhatjuk. Nem tudom hol tanultad, de ez nagyon sok mágiát és életerőt vesz igénybe. Főleg ekkora állattal. Már rég ájultan kéne feküdnöd. Azt hiszem keményebb vagy, mint gondoltam — tűnt el Zach, én pedig a térdeimre estem.

— Én nem tudom mit csináltam…  — néztem kérdőn Damien-re, hátha kisegít pár értékes információval.

— Minden varázslónak van egy belső állata. Tudod, amit mindig mondanak az ilyen sámán meg vudu őrültek. Ez a spirituális állat vagy mi a francnak hívják. Nagyon kevesen tudják ekkora formában életre kelteni; te egy két méter magas oroszlánt hoztál létre.

— Hogy micsodát? — kérdeztem teljesen meglepetten.

— Az apád elmagyarázza, hazaviszlek — karolta át derekamat, majd egyik kezemet a nyakába rakta és máris a házunk előtt voltunk.

— Miért vagy kedves? Te a gonoszok közé tartozol — fordultam felé a bejárati ajtónak dőlve.

— Nem minden fekete és fehér, nincs csak jó, vagy csak gonosz, ezt jegyezd meg — tűnt el.

Halkan mentem be és vetkőztem le az előszobában, mivel az óra már este tízet mutatott. Reméltem, hogy apa alszik, ezért is közlekedtem csendesen, egészen a konyháig, ahol megpillantottam őt egy könyvvel a kezében. Hirtelen kapta felém a fejét, először nem hitte el, hogy tényleg én vagyok, ám másodperceken belül már szorosan tartott a karjaiban. Gyengén öleltem vissza, a hátam és a karom még mindig fájt Zach első cselekedetétől.

— Hol voltál? Jól vagy? Bántottak? — kérdezgette, miközben a telefonjával ügyködött. — Szólj a fiúknak, hogy itthon vagy. Nagyon aggódtak érted — adta a kezembe.

— Mike? Lara hazaért? Jól van? — kérdezte aggódva Will.

— Majdnem. Lara vagyok, nincs nagyobb bajom pár zúzódásnál, szóval nyugodtan aludjatok, és holnap találkozunk.

— Várj, ne tedd le — kérte halkan Dex.

— Itt vagyok — léptem arrébb apától egy kicsit.

— Mit csinált Zach? És ne hazudj.

— Kezdem azzal, hogy nem a te hibád. Nem csinált semmi olyat…

— Ami a halálodat okozta volna? Azt hallom. Lara, nem azt kérdeztem, hogy milyet csinált? Azt kérdeztem mit csinált?

— Egy fához vágott, aztán majdnem füstbe fullasztott, mert bedobott a tóba és felgyújtotta körülöttem a vizet. Utána valami tűzgolyót küldött felém, de azt a spirituális állatom vagy mifene hatástalanította. Legalábbis ezt mondta Damien.

— Spirituális állat? — kérdezték egyszerre mindhárman.

— Igen, állítólag egy oroszlán — feleltem úgy, mintha semmit sem jelentene, ám a hangvételükből biztos vagyok, hogy fontos.

— Oké, ezt holnap megbeszéljük — zárta le Will. — Aludj jól!

— Jó éjt, srácok! — köszöntem el, majd letettem és visszaadtam apának a telefont, aki csak aggódva figyelte minden lélegzetvételem.

— Ne aggódj ennyire. Nem tesz jót a bőrödnek és neked sem. Tudok vigyázni magamra, eddig mindig megúsztam valahogyan — próbáltam megnyugtatni, ám nem sok sikerrel jártam a tekintetéből ítélve.

— Ugye tudod, hogy Zach még csak a felét sem mutatta meg annak, amire képes? Ez még semmi. A sötét mágia rengeteg átkot, főzetet, ráolvasást és halálos érintéseket tartalmaz. Elég, ha hozzád ér és másnapra szívrohamban meghalsz, úgy, hogy nem is tudtál róla.

— Akkor nekem is meg kell tanulnom ezeket. Nem vehetjük fel a harcot ellenük, ha felkészületlen vagyok.

— Nem. Ilyenről szó sincs. Te nem tanulsz fekete mágiát. Nem tanulhatsz! Ha elég jó vagy, a tiszta varázslással is érsz annyit — apa hangja kétségbeesetten csendült fel. Sosem hallottam még ilyennek.

— Mi a baj a fekete mágiával? Tudtommal az is csak egy változat. Nem befolyásol semmit, ha pedig jóra használom, azzal nem lehet baj…

— De, nagyon sok baj lehet. A fekete mágiát nem lehet csak jóra használni. Belülről emészti fel az embert, a bátyáddal is ez volt…

— A bátyámmal, akiről reggel még nem akartál mesélni? — kérdeztem vádlóan. Azok után, amiket Damien említett, már tényleg kíváncsi vagyok rá.

— És nem is fogok. Tyler örökre eltűnt az életedből, ami így a legjobb. Csak a bajt hozta rád.

— Tudok a denveri esetről. Azt is sikeresen kitöröltétek az emlékezetemből, pedig jogom van tudni, hogy ki is a bátyám — szaladtam fel az emeletre és be is zárkóztam a szobámba.

Úgy, ahogy voltam, koszos, utcai ruhában feküdtem be az ágyba és a nap eseményei után gyorsan álomba is szenderültem, ám nagyon kipihenni így sem tudtam magamat.

Egy házban álltam, a denveri házunkban, felismertem a bútorokról. Megpróbáltam körbe nézni, megmozdulni, ám nem tudtam. Csak álltam és néztem, ahogyan egy fekete hajú, sötét szemű fiú szinte beront a bejárati ajtón és anyának kiabál. Tyler volt az. Mikor anya megjelent, a bátyám sokat mondóan rám pillantott. Arra az énemre, aki valójában ott sem volt, nem pedig arra, aki éppen leszaladt a lépcsőn.

Hirtelen, zilálva ültem fel az ágyban és az erkélyem felé pillantottam, amin nyitva volt az ajtó, pedig emlékszem, hogy bezártam még a Zach-kel való, első találkozás után. Fáradtan felkeltem és becsuktam, majd úgy döntöttem, hogy rám férne egy forró fürdő. A köntösömmel a kezemben mentem át a fürdőbe, ahol megengedtem egy kád, forró vizet.

A hajamat felkötöttem kontyba, a ruháimat a szennyestartó csukott fedelére tettem és belemártóztam az igen melegre sikerült, kókusz illatú vízbe. Azonnal ellazultak az izmaim, szemeimet lehunytam, ám a napok történései itt sem hagytak nyugodni. A kezem még mindig fájt Zach miatt, ám hirtelen valami erős, szúró érzésre lettem figyelmes az alkaromnál. Amint kinyitottam a szememet, megláttam, hogy az eddig fehér színben pompázó hab és az átlátszó víz szinte vörössé változott.

Sikítva szálltam ki és azonnal magam köré csavartam a törülközőmet. A kádban kihúztam a dugót és a víz lassan lefolyt. Éppen az alkaromon felfedezett jelet vizsgáltam, mikor apa kopogás nélkül nyitott be.

— Mi történt? Minden rendben? — vette kezébe karomat, majd a jelet kezdte nézegetni. Arca mindent elárult. Semmi jóra ne számítsak.

— Mit jelent? — kérdeztem egy sóhaj kíséretében. Feladtam, hogy a közeljövőben nyugodt életem legyen. Dex-nek igaza volt; kár volt a boszorkányság városába költöznöm.

— Akárhányszor használod az erődet, ez a jel egy keveset elszív az életenergiádból és annak adja, aki ezt rád tette. Gondolom Zach volt.

— De miért tenné ezt Zach? Ha szép lassan megöl, mielőtt elvégezném a varázslatot vagy a véremet használta volna, azzal semmire sem megy — gondolkodtam el, aztán eszembe jutott, hogy abban a fiúban nem lehet logikát találni.

— Nem tudom… Viszont te miért vagy fent ilyen korán? — kérdezte teljesen eltérve a témától, ám nem bántam. Már most elegem van a természetfeletti világból, de tudom, még a felével sem találkoztam.

— Volt egy nagyon furcsa álmom és nem tudtam visszaaludni. Még Denver-ben laktam anyával, mikor Tyler eljött hozzánk. Én egy külső szemlélő voltam, ám, mintha Ty észrevett volna. Mintha egy emlékbe toppantam volna és ő ezzel tisztában volt.

— Szerintem inkább csak egy élénk fantáziával megáldott, rémálmokkal küszködő kislány képzelete játszott veled — nyomott egy puszit a hajamban, miután folyékonyan hazudott.

— Remélem, de most már öltöznöm kéne, mert lassan szól az ébresztőm — siettem ki a fürdőből és visszamentem a szobámba.

Ott kinyitottam a szekrényemet, aminek az elején tükör van, az egészet az borítja be. Miután gondosan szétnéztem és kiválogattam mit is szeretnék felvenni egy ilyen szép csütörtöki napon, fel is kaptam őket. Egy sötétszürke pulóvert felülre és egy fekete farmert alulra. Ezek mellé kiválasztottam a kedvenc bőrdzsekimet, amit még nem is volt alkalmam felvenni mióta itt vagyok. A táskámba bepakoltam a könyveimet és közben három imát is elmondtam, amiért ezen a héten még nem kaptunk házi feladatot.

A konyhába érve megcsináltam a kávékat, most az enyémet extra erősre hagytam, mert tudtam, kelleni fog, hogy nyitott szemmel bírjam a sulit. Apa pár perccel később csatlakozott hozzám már a szokásos ing és farmer kombinációjában. A munkahelyre még magával szokott vinni egy zakót is, ám itthon feleslegesen lenne rajta.

— Tudom, hogy most sok ez neked és rengeteg megválaszolatlan kérdésed lenne, de ígérem, hamarosan minden rendeződni fog. A hétvégén viszont el kell utaznom, lesz egy konferencia New York-ban és a gépem kora délután indul. Hagyok itthon pénzt, nyugodtan rendelj vagy vásárolj valamit, mert a hűtő elég szegényes.

— Nyugi, apa; megoldom. Tudok gondoskodni magamról, anyának is volt, hogy el kellett utaznia és a házat sem gyújtottam fel — feleltem nevetve, hogy egy picit megnyugodjon, mert a homlokán kidülledt egy ér, ami csak akkor látszik, mikor ideges.

— Remélem a fiúk sem akarnak beköszönni. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha a távollétemben komoly bajod esne. Ígérd meg, hogy vigyázol magadra — ölelt meg szorosan.

— Ígérem, de most mennem kell, mert suli előtt még beszélni szeretnék valakivel — pusziltam arcon, majd a kulcsokat magamhoz véve és a rövidszárú csizmámba belebújva már el is hagytam a házat.

A kocsiban ülve hirtelen szédültem meg. Szerencsére még nem indultam el, mikor láttam, hogy Dex kisétál az apja kocsijához. Gondoltam azzal megy iskolába, míg Will a közössel, ugyanis a fiatalabbik Howell már legalább egy fél órája lelépett. Nem tétováztam, azonnal kiszálltam és az autó bezárása után odasiettem hozzá. Alig pillantott meg, máris ölelő karjaiba vont és szorosan tartott, mintha sosem akarna elengedni. Arcomra apró mosolyt csalt, ahogyan keze derekamon pihent és fejemet mellkasának dönthettem.

— Örülök, hogy jól vagy — engedett el mosolyogva. — Ha megtalálom Zach-et…

— Elkerülöd jó messziről. Mindannyian elkerüljük jó messziről — szakítottam félbe. — Nem örülnék, ha nektek is bajotok esne, elég, ha én vagyok a szenvedő alany. Ti inkább találjátok ki, hogyan előzhetjük meg őket a láda megtalálásában.

— Nem tetszett nekem ez a mondat. Lars, nem keveredhetsz bele ennél jobban. Tudod, hogy kulcsfigura vagy a kinyitásában.

— Zach azt mondta keveredjek bele a mocskos dolgokba is. Csak eleget teszek a kérésének és megakadályozom, hogy mérhetetlen hatalomhoz jusson — feleltem teljesen ártatlanul.

— Lara, most fejezd be ezt. Ty leírása szerint ugyan ilyen stílusod volt, mielőtt majdnem megöletted magad egy vámpírral. Én nem hiszem, hogy gyilkolás nélkül végig tudom nézni, ha bárki is bántana.

—  Már megint Tyler. Annyiszor emlegetitek, de sosem beszéltek róla. Tényleg Damien-től kell mindent megtudnom? — indultam vissza a kocsimhoz, ám kezem után nyúlt és annál fogva húzott vissza.

— Nem bízhatsz Damien-ben. Úgy manipulál, ahogyan akar. Nem szeretném, ha többet találkoznál vele…

— Mióta van beleszólásod az életembe? Szerintem sosem volt és nem is lesz. Damien az egyetlen, aki egyenlő félnek tekint. Ti csak azt tudjátok mondani, hogy majd elmondom, a te érdekedben… Honnan tudjátok mi jó nekem, ha nem is ismertek? Egyikőtök sem! Még apa sem! Egyedül anya ismert, de ő is meghalt és egyre jobban azt gyanítom, hogy nem autóbalesete volt — rántottam el kezemet és nem hagytam, hogy ismét megállítson célomban.

— Most megállsz! — parancsolt rám és éreztem, hogy nem tudok mozdulni. Hallottam, ahogyan léptei egyre közelebb érnek, majd elém sétált.

— Dex…

— Fogd be, Lara és hallgass meg. Mi próbálunk megvédeni. Tapasztalatlan és gyenge vagy, ha a védővarázslatom nem lenne rajtad, Zach megölt volna. Az az oroszlán nem a tied volt, hanem az enyém. Szerintem fejezd be a kisgyerekes hisztit és kezdj el gondolkodni. Ki akarsz kezdeni Zach-kel, aki mögött rengeteg vámpír és sötét mágiával bíró boszorkány vagy varázsló sorakozik fel. Szerintem ezzel szemben te csak egy porszem vagy. Érted, amit mondok? Felfogod, hogy amikor azt mondjuk a te érdekedben cselekszünk, azt nem azért csináljuk, mert az annyira jó, hanem életben akarunk tudni. Ha azt mondjuk, majd megbeszéljük, azt tényleg így gondoljuk, de nekünk is ott a suli vagy az apukádnak a munka. Nem dobhatunk el mindent azért, mert neked van egy kérdésed. Ha az kell neked, akkor rohanj Damien-hez, de figyelmeztetlek, hogy utána ne gyere hozzám sírva — oldotta fel az igét, majd visszasietett az autójához és elhajtott.

Megsemmisülve álltam még mindig azon a helyen, ahol Dex mozgásképtelenné tett. Minden egyes szava visszhangzott a fejemben, majd Damien mondata is az eszembe jutott. Nagyon kevesen tudják ekkora formában életre kelteni. Nem tudtam összeegyeztetni ezzel a mondattal azt, amit Dexter mondott. Hiszen egy egyszerű eltüntető bűbájtól is elájult, hogyan lenne képes akkor egy ilyen varázslatot véghez vinni?

Nem foglalkozhattam ezzel tovább, ugyanis máris késében voltam az iskolából. Szerencsére már csütörtök van, így ezen kívül csak egy napot kell kibírnom, de tudom, hogy a hétvégém sem lesz valami fényes. Apa elutazik, így egyedül leszek itthon, szerintem Dex semmi pénzért nem jönne át, Will pedig valószínűleg Jessica-nál lesz.

— Lara! — szólt utánam Damien, mielőtt bemehettem volna matekra.

— Mit akarsz Dam? — kérdeztem felsóhajtva. — Semmi kedvem hozzád vagy bármi boszorkányos dologhoz. Egy nap szabit kérek.

— Az sem érdekel, hogy ki rakta rád azt a jelet? Mert nem Zach.

— Akkor mégis ki?

— Tyler. Néha azok ártanak a legtöbbet, akikről el sem hinnénk. Azt javaslom ne nagyon használj mágiát, mert hamar lemerülhetsz, mint egy aprócska elem.

— Miért segítesz nekem? — kíváncsian vártam válaszát, ám becsöngettek, így elmosolyodott.

— Majd szünetben elmondom, úgyis egymás mellett lesz óránk — intett, majd megindult az emelet felé én pedig bementem a matek terembe.

Egész órán alig tudtam figyelni, csak Damien járt a fejemben és ezt Will is észrevette. Többször kérdezte, hogy miért vagy furcsa, de mindig eltereltem a témát. Az utolsó percekben már nyugtalanul ültem, majd a csengő szavára, mintha puskából lőttek volna ki, felsiettem az emeleti kémia terembe és a korlátnak dőlve vártam, hogy Damien is felbukkanjon.

— Úgy érzem valaki nagyon kíváncsi — hallottam meg a hangját mögülem, mire meg is fordultam. Mellettem dőlt neki a korlátnak és az aula felé fordulva kezdett bele mondandójába. — Azért segítek, mert Zach-kel ellentétben én nem hiszem, hogy az erőszak mindenre képes.

— Szóval manipulálsz. Értem — akartam ott hagyni, ám nem engedte. Szorosan fogta kezemet és visszahúzott maga mellé.

— Én ilyet sose mondtam. Ne hagyd, hogy Dexter minden hülyeséggel teletömje a fejedet. Mi van, ha ő próbál meg manipulálni?

— Engem nem lehet olyan könnyen befolyásolni, mint hiszitek. Zach pedig csak nyugodtan használjon erőszakot, annak is meg lesz a következménye.

— Milyen nagy szavak egy tapasztalatlan, újvilági boszorkánytól. Lara, a mi világunk nem olyan egyszerű, mint gondolod. Egy igét lehet majd évekig kell gyakorolnod, hogy sikerüljön. Neked ott van az a több, mint tíz év kihagyásod. Nehéz lesz behozni minket, ezt remélem tudod.

— Meg fogom oldani, majd meglátod — mosolyodtam el.

— Én azt kívánom, hogy így legyen. A győzelem nem olyan édes, ha gyenge az ellenfeled. Délután átugrom hozzátok, ha szeretnéd. Gyakorolhatunk egy kicsit — hangja kedvesen csengett.

— Még meggondolom — mentem be a terembe.

— Lara — szólt utánam, amire az erre járó Dexter is felfigyelt. — Majd a kocsinál várlak.

~~~

— Oké, mivel kezdjük? — kérdezte Dam, miután mindketten átöltöztünk valami lazább cuccba.

Mivel az udvaron voltunk ő egy pólót és egy bővebb szabású, a bokájánál szűkített fazonú melegítőnadrágot és fekete pólót viselt, cipőt nem vett, mondván így jobb. Én egy fekete testhez simuló nadrágot, sportmelltartót és egy cipzáras melegítőfelsőt kaptam magamra egy szürke edzőcipővel.

— Valami egyszerűvel — nevettem fel, mire láttam, hogy gondolkodóba esett.

— Próbálj megtámadni. Bármit használhatsz, a mágiában minden ér, a sötét is.

— Nem is tudok támadni — közöltem vele, mire egy fekete füstgolyó indult meg felém.

A hirtelen jött támadás meglepett, de az utolsó pillanatban kapcsoltam és egy sötét varázslattal kivédtem. Megfagyasztottam, majd az leesett a földre, így szét is tört. Szerencsére a hatalmas puffanásból a szomszédok nem hallottak semmit, mert Damien elvarázsolta a kertet. Kívülről olyan, mintha senki sem lenne kint.

— Nem rossz, viszont egyszerre több támadás is érhet — magyarázta, majd egyből hármat küldött felém.

Egy láthatatlan falat húztam fel magam elé, ám ezt tiszta mágiával. Valószínűleg ezért történt az, hogy a harmadik áttörte a falat és a levegőben szaltóztam egyet, majd a földre estem. Értem. Fekete mágia ellen csak fekete mágia használ. Ez remek. Nehézkesen keltem fel, de szerencsére Damien megvárta, míg minden izmomat kinyújtom.

— Ez jó lett volna, de nem vagy itt fejben. Koncentrálj, vagy következőnek nem kelsz fel.

— Pont erre a fajta biztatásra van szükségem — forgattam meg szemeimet, majd egy tűzgolyót küldtem felé, ám nem ő volt a közvetlen célpontom.

A gömb hirtelen állt meg előtte és több, apró darabra szakadt. Nem tudott olyan gyorsan falat húzni maga köré, így egy-egy darabka eltalálta és csúnya, égett sebet hagyott az adott bőrfelületen. Nem mutatta fájdalom jeleit, helyette csak elmosolyodott és egy párduc indult meg felém, amit már nem tudtam kivédeni, így az állat a földre terített. Azt a kezemet harapta meg, amelyiken a jel volt és ekkor kaptam észbe. Elképzelni sem tudtam miért lettem ennyire gyenge ilyen rövid idő alatt, ám a hatalmas macska ráébresztett.

— Jól vagy? — nyújtotta felém a kezét és ülésbe húzott. A veszélyes ragadozó hirtelen változott át egy aranyos kiscicává és az ölembe bújt.

— Igen, csak elfelejtettem, hogy manapság nem minden testvér megbízható — mutattam meg neki a jelet, ami körül ot ékeskedett az éles fogak munkája.

— Na ez nekem is kiment a fejemből. Segítek — ült mellém és kezemet az övéi közé vette, majd lehunyta a szemeit. A harapásnyom azonnal eltűnt.

— Köszönöm — mosolyodtam el.

— Semmiség. Végül is én okoztam. Látom tetszik a cica — nevetett fel, mikor észrevette, hogy a cirmost simogatom. — És te is tetszel neki, ha második felszólításra sem tűnik el — simította meg a buksiját, majd felém fordult. — Mondjuk megértem — ajkaira minden lányszívet megdobbantó mosoly ült ki.

Nem tudom mi üthetett belém, de hirtelen, puszta érzelmek által vezérelve, megcsókoltam. Éreztem rajta, hogy meglepődött, ám gyorsan kapcsolt. A cica hamar eltűnt az ölemből, helyette pillangók kezdtek repkedni a hasamban. Sosem hittem, hogy megtapasztalhatom ezt az érzést, de egyszerűen a fellegekben éreztem magamat. A csókja édes volt. Finoman, mégis szenvedéllyel illette ajkaimat, ami rettentően tetszett. Hideg keze tökéletesen lehűtötte forró bőrömet, amint óvatosan felcsúsztatta a felsőm alját. Hatalmas tenyere derekamon pihent és sosem akartam, hogy ez a pillanat véget érjen. Mikor először csókoltam meg azt tényleg elterelésnek szántam, ám ez más volt. Mindenben. Szemeimet lehunyva tartottam, az összes apró pillanatot ki akartam élvezni, ám szemhéjaim azonnal felpattantak, mikor már nem éreztem ajkait és érintését. Eltűnt.

Negyedik Fejezet

Azonnal felpattantam és átsiettem a szomszédba. Nem érdekelt, hogy zilált és fáradt voltam, beszélnem kellett valakivel és ez a jelölt Will volt. Tudom, hogy régen is mindent vele beszéltem meg, remélem még most is lehet köztünk olyan kapcsolat, mint a költözésünk előtt. Bekopogtam.

— Mi történt? — kérdezte a fiatalabb testvér, mihelyst meglátta, hogy a sírás szélén állok.

— Dex itthon van? v kérdeztem halkan. Nem akartam, hogy véletlenül is meghallja a történteket. Még a végén kapnék egy újabb kioktatást.

— Nincs, csak este jön, Kylie-val van valahol. Gyere be nyugodtan. Vizet?

— Kérek, köszönöm — mosolyodtam el, majd leültem a kanapéra. — Elmondhatok valamit? — tettem fel a kérdést félve.

— Persze. Nekem bármit.

— Meg kell ígérned, hogy senkinek sem mondod el, még Dexter-nek sem — kötöttem ki, mire bólintott. — Damien-ről van szó.

— Ugye nem bántott? Mert, ha igen, kinyírom…

— Nem, semmi ilyen… Sőt! Segített. Nálam volt, edzettünk egy kicsit, majd… megcsókoltam, ami jó volt… Viszont szó nélkül lelépett.

— Titeket mindig valahogyan összehoz a sors — sóhajtott fel. — Nem emlékszel rá, mert ezt az emlékedet Tyler törölte ki, de egy ideig együtt voltatok Damien-nel. Pár hónap volt az egész, de olyan boldognak sem láttalak még. Ez akkor volt, mikor majdnem megölt egy…

— Vámpír. Damien mesélt róla. Miért jó az embereknek, ha kitörlik az emlékeimet?

— Ez egy rossz felhasználása a mágiának. Inkább így oldják meg a problémákat a felnőttek, mintsem megbeszéljék. Tudom, hogy rajtam is használták a szüleim, Dex elmondta.

— Szerinted Damien emlékszik ránk?

— Biztos vagyok benne, hogy igen, különben úgy viselkedne veled, mint Zach. Ne tördeld az ujjaidat. Nyugodj meg — fogta meg kezeimet.

— Nem tudok. Én nem akarom ezt az életet. Nekem tökéletesen jó volt, mikor egy egyszerű denveri lány voltam. Se boszorkányok, se vámpírok, se pedig mágikus tárgyak vagy maga a varázslat.

— El sem tudom képzelni milyen rossz lehet, hogy egyik napról a másikra belezuhantál ebbe, de a legtöbbet kell kihoznunk belőle, ha már így alakult. Tudok neked egy kis elfoglaltságot, amit már kiskorodban is imádtál.

— Nem fogok palacsintát sütni veled. Te egyáltalán nem értesz a sütéshez-főzéshez.

Utóbbi mondatom egyáltalán nem hatotta meg, így a kezemnél fogva húzott ki a konyhába és előkésztett minden hozzávalót. Mivel ismertem, a tészta bekeverését nem mertem ráhagyni, azt én csináltam, de a sütést már átengedtem neki. Mindeközben pedig felidéztük a gyermekkorunkat és minden vicces sztorit, ami történt.

— Mi történt a kezeddel? — pillantotta meg a jelet, ám azonnal ráhúztam a pulóveremet. — Lara…

— Semmiség. Majd én foglalkozom vele.

— Mutasd! — parancsolt rám, mire lehajtott fejjel húztam fel az alkaromon a textilt. — Remélem ez az után került rád, hogy Damien-nel edzettél…

— Megfeledkeztem róla. Nem hittem, hogy tényleg ennyire elszívja az erőmet.

— Oh ugyan miért is gondoltál volna bele a következményekbe? Neked az nem szokásod — mordult fel mögöttem Dexter.

— Kérdezett valaki? — fordultam felé.

— Amióta Damien-nel lógsz szemtelen lettél. Az idősebb és az erősebb is én vagyok. Jobban teszed, ha nem húzol fel.

— Miért? Mi lesz? — szálltam le a bárszékről, amin eddig ültem és tettem felé egy lépést.

— Srácok, ne csináljátok ezt. Egyikőtöknek sem jó, ha veszekedtek, nekem meg pláne — próbált közbeavatkozni Will, ám esélytelen volt, hogy most abbahagyjuk.

— Talán nem fogom tartóztatni magamat és te azt nagyon meg fogod bánni — küldte felém azt a tűzgolyót, amit én is használtam Dam ellen, így tudtam mit kell tenni.

— Pár napja az egyszerű eltűntető bűbáj se ment, mi történt? Csak nem megerősödtél? Vagy mindvégig megjátszottad és még én voltam a rossz?

— Jó ebből most elég — repített minket Will a ház két végébe. — Tudjátok mennyire gyerekesen viselkedtek? Dex, Lara azzal tölti a szabadidejét, akivel akarja. Lara, Dexter nem fogja megosztani az össze tudását a két szép szemedért.

— Nem érdekel a tudása — keltem fel, majd visszasétáltam eredeti helyemre.

— Pedig tuti jobb vagyok, mint Damien, mindenben — nyomta meg az utolsó szót, mire nekem felforrt az agyvizem.

— Mi a francot gondolsz te magadról? Ki vagy, hogy ítélkezz vagy megmondd mit csináljak? — kérdeztem teljesen kiakadva, amin Dex csak nevetett.

— Megmondtam, hozzám ne gyere sírva — szaladt fel az emeletre.